Ebben a cikkben megvizsgáljuk, mit jelent a disszociáció a pszichológiában, majd röviden áttekintjük a disszociáció különböző típusait. Végül kitérünk a disszociáció és a trauma közötti kapcsolatra.

Képzeljük el, hogyan reagálnak az emberek, ha tragédia történik, legyen az haláleset a családban, természeti katasztrófa, terrortámadás, bármi. Vegyük a családi haláleset példáját. Az emberek sokféle viselkedést tanúsíthatnak ilyen helyzetekben.

A férfiak általában csendben gyászolnak, vagy akár visszafogottan sírnak, ha történetesen közel álltak az elhunyt személyhez. A nők inkább hangosan gyászolnak, néha hangosan sírnak, és gyakran nagyon kifejezőek a siránkozásban.

A legtöbb ember szomorú a történtek miatt, néhányan dühösek, néhányan pedig tagadásban vannak. Azok, akik tagadásban vannak, egyszerűen nem hajlandók elfogadni a halált. Úgy beszélnek a halottal, mintha az még élne, és ezzel kiborítják a többi jelenlévőt, különösen a gyerekeket.

Bármilyen furcsa is a tagadás, van egy másik viselkedés, amit az emberek az ilyen tragédiákra reagálva mutatnak, ami még furcsább. Miközben szinte mindenki gyászol és gyászolja a halálesetet, lehet, hogy találsz egy embert a sarokban ülve, aki kicsit zavarodottnak tűnik. Úgy viselkedik, mintha nem értené, mi történik. Odasétálsz hozzá, és megpróbálsz beszélgetni vele....

"Jól vagy? Hogy bírod?"

"Igen, nem is tudom, az egész olyan irreálisnak tűnik nekem."

Amit ez a zavart személy tapasztal, azt disszociációnak nevezik. Az elméjük elhatárolta vagy leválasztotta őket a valóságról, mert a valóság túl kemény ahhoz, hogy megbirkózzanak vele.

A disszociáció megértése

Amikor valaki, aki közel áll valakihez, meghal, az illető hetekig, akár hónapokig is a disszociáció állapotában lehet, amíg a disszociáció feloldódik, és visszatér a valóságba. A disszociáció egyfajta elszakadás a valóságtól, egy olyan elszakadás, amelyet az illető a gondolataitól, érzéseitől, emlékeitől vagy identitástudatától érez. Az enyhétől a súlyosig terjed.

Az enyhe és ártalmatlan disszociációra példa lehet az unalom, az álmodozás vagy a zónázás. Ezek a mentális állapotok akkor következnek be, amikor az elmét vagy túlterhelik az információk, vagy arra kényszerítik, hogy olyan információkat dolgozzon fel, amelyek feldolgozásához nincs kedve. Gondoljunk arra, hogy egy unalmas előadáson kell részt vennünk, egy nehéz matematikai feladatot kell megoldanunk, vagy munkahelyi stresszt élünk át.

A disszociáció tudattalanul történik. Nem tudsz szándékosan kikapcsolódni, amikor csak akarsz. Ha tudatosan úgy döntesz, hogy nem figyelsz valamire, az nem disszociáció.

A disszociáció másik gyakori jellemzője az emlékezetkiesés. Ha nem regisztrálod, hogy mi történt a környezetedben, amíg disszociáltál, akkor nem emlékszel arra, hogy mi történt azalatt az idő alatt.

Amikor disszociálsz, az olyan, mint egy áramszünet. Amikor visszatérsz a valóságba, azt kérdezed: "Hol voltam?" vagy "Hol voltam egész idő alatt?".

Súlyos disszociáció

Míg az enyhe disszociáció egy átmeneti megküzdési mechanizmus az elkerüléshez, és nem okoz komoly akadályokat a normális napi tevékenységekben, addig a disszociáció súlyos formái negatív hatással lehetnek az egyén életére. Az alábbiakban a súlyos disszociáció típusait, az úgynevezett disszociatív zavarokat2...

1. Derealizáció

Az illető úgy érzi, hogy a világ torz vagy valótlan. Nem pusztán spekulál arról, hogy esetleg egy szimulált valóságban élünk. Az illető valóban úgy érzi, hogy a világ torz vagy valótlan.

A fenti példa, amikor egy szerettünk halálát feldolgozni képtelen személy így kommentálja: "Semmi sem tűnik valóságosnak", nem azért mondja ezt, mert néha helyénvaló lehet ezt mondani, vagy hasznos metafora annak leírására, hogy mennyire szomorú vagy megrázó egy esemény. Valójában ők érezd így.

2. Dissociatív amnézia

A személy képtelen felidézni egy traumatikus életesemény részleteit, miközben tudatában van annak, hogy emlékezetkiesést tapasztal. A felszínen tudja, hogy az esemény megtörtént vele, de nem emlékszik a részletekre. Ennek lehetnek kevésbé súlyos formái is.

Ha megkérdezem, hogy életed melyik szakaszára nem emlékszel, akkor valószínű, hogy valami rossz szakaszról van szó, amitől az elméd úgy védett meg, hogy elfeledtette veled.

Tegyük fel például, hogy a főiskolán szerzett általános tapasztalatai rosszak voltak. Amikor elhagyja a főiskolát, és egy-két évig egy vállalatnál dolgozik, olyan munkát végezve, amelyet nem kifejezetten utál, úgy érezheti, mintha az elméje elzárta volna a főiskolai emlékeket.

Mióta elkezdtél dolgozni, alig gondolsz a főiskolára. Olyan, mintha a középiskolából egyenesen a munkába álltál volna be, kihagyva a főiskolát. Aztán egy nap rábukkansz egy régi képre a főiskolás időkből, és az elméd zugaiból az összes emlék beáramlik a tudatfolyamodba.

3. Dissociatív fúga

A fugue-állapot az, amikor az ember hirtelen elhagyja otthonát, elutazik, új életet kezd, és új identitást épít. Amikor az ember visszatér az eredeti életébe és identitásába, nem emlékszik arra, hogy mi történt a fugue-állapot alatt.

A sikeres tévésorozatban Breaking Bad a főhős elhagyja otthonát, hogy valamilyen törvénytelen tevékenységnek hódoljon. Amikor visszatér, szándékosan olyan tüneteket mutat, mintha fugue-állapotban lett volna, hogy másokat félrevezessen.

4. Deperszonalizáció

A személy nem a világtól (mint a derealizációban), hanem saját magától tapasztal disszociációt. Míg a derealizációban a személy úgy érezheti, hogy a világ nem valóságos, addig a deperszonalizációban a személy saját magát érzi nem valóságosnak.

Úgy érzik, hogy elszakadtak saját életüktől, identitásuktól, gondolataiktól és érzelmeiktől. Csak kívülről figyelik magukat, és úgy érzik, mintha valami szereplő lennének a tévében.

5. Dissociatív identitászavar

Az egyik legismertebb zavar, köszönhetően a populáris kultúra által neki tulajdonított figyelemnek, itt az ember nem azért megy el otthonról, hogy új identitást építsen (mint a fugában). Ehelyett új identitást vagy identitásokat hoz létre a fejében.

Ezek a különböző identitások általában különböző személyiségekkel rendelkeznek, és a személy általában félelem vagy szorongás hatására vált át egyik identitásból a másikba.

Traumák és disszociáció

A disszociációs zavarok súlyos formái traumatikus élményekhez kapcsolódnak.1 Trauma lehet bármilyen negatív esemény, amely fizikai vagy mentális sérülést okoz, például fizikai, szexuális vagy érzelmi bántalmazás, baleset, gyermekkori elhanyagolás a szülők részéről, egy szeretett személy halála stb.

Fontos azonban megjegyezni, hogy nem minden ember reagálhat disszociációval a traumára. Valószínűleg számos tényező játszik szerepet. Egyesek disszociációval reagálnak a traumára, mások egyszerűen elfelejtik, megint mások pedig folyamatosan beszélnek róla (lásd: Miért ismétlik az emberek újra és újra ugyanazt a dolgot).

Milyen célt szolgálhat a disszociáció mint válasz a traumára?

Sokszor az emberek tehetetlennek érzik magukat a traumával szemben. Mivel semmit sem tudnak tenni a helyzet megváltoztatásáért, elszakadnak a helyzettől, hogy megvédjék magukat a rendkívüli fájdalom, szégyen és félelem érzéseitől.

Azáltal, hogy a személyt elkapcsolják és érzelmileg zsibbadttá teszik, az elméje lehetőséget ad neki arra, hogy átvészelje vagy túlélje a traumatikus élményt.

Utolsó szavak

Amikor valamit "irreálisnak" nevezünk, annak általában valami pozitív, túlvilági tulajdonsága van. Egy bizonyos zenét "isteni" zenének vagy egy előadást "nem eviláginak" nevezünk. Amikor azonban a disszociációról van szó, az irreálisnak minősítés azt jelenti, hogy valami annyira negatív, hogy nem tudod kezelni, hogy valódi.

Sylvia Plath egyik híres versében úgy siránkozott szerelme elvesztése miatt, hogy többször is azt mondta: "Azt hiszem, kitaláltalak a fejemben." Nem disszociatív identitászavarban szenvedett, de annyira traumatizálta, hogy szerelme elhagyta, hogy "kitaláltnak" vagy "valótlannak" érezte őt.

Hivatkozások

1. Van der Kolk, B. A., Pelcovitz, D., Roth, S., & Mandel, F. S. (1996). Dissociáció, szomatizáció és affektus diszreguláció. The American journal of psychiatry , 153 (7), 83.
2. Kihlstrom, J. F. (2005). Dissociatív zavarok. Annu. Rev. Clin. Psychol. , 1 , 227-253.