Honnan ered az együttműködésre való hajlamunk?

Természetes számunkra az együttműködés, vagy ez a társadalmi tanulás eredménye?

Csábító azt gondolni, hogy nem együttműködő vadállatokként születünk, amelyeket neveléssel és tanulással kell megszelídíteni.

Az "emberi civilizáció" egész eszméje azon a feltételezésen alapul, hogy az emberek valahogy az állatok fölé emelkedtek. Képesek együttműködni, erkölcsösek és kedvesek egymáshoz.

De még egy futó pillantás a természetre is meggyőz arról, hogy az együttműködés nem kizárólag az emberre jellemző. A csimpánzok együttműködnek, a méhek együttműködnek, a farkasok együttműködnek, a madarak együttműködnek, a hangyák együttműködnek... a lista folytatható. A természetben számtalan faj létezik, amely együttműködik a fajtársaival.

Ez arra enged következtetni, hogy az emberekben az együttműködésnek a természetes szelekcióban is gyökereznie kell. Az együttműködés talán nem teljesen a kulturális kondicionálás eredménye, hanem valami, amivel születünk.

Az együttműködés fejlődése

Az együttműködés általában jó dolog a fajok számára, mert lehetővé teszi számukra, hogy hatékonyan végezzék a dolgokat. Amit egy egyed egyedül nem tud megtenni, azt egy csoport meg tudja tenni. Ha valaha is figyelmesen megfigyelted a hangyákat, biztosan láttad, hogyan osztoznak egy nehéz gabona terhén, amelyet egyetlen hangya nem tudna elcipelni.

Bennünk, emberekben is az együttműködés olyasvalami, amit a természetes szelekciónak előnyben kell részesítenie, mert előnyös. Az együttműködéssel az emberek javíthatják túlélési és szaporodási esélyeiket. Az együttműködő egyének nagyobb valószínűséggel adják tovább génjeiket.

De a történetnek van egy másik oldala is.

Azok az egyének, akik csalnak és nem működnek együtt, nagyobb valószínűséggel lesznek szaporodási szempontból is sikeresek. Azok az egyének, akik megkapják a csoport által nyújtott összes előnyt, de nem járulnak hozzá semmihez, evolúciós előnyt élveznek azokkal szemben, akik együttműködnek.

Az ilyen egyedek több erőforrásra teszik rá a kezüket, és aligha viselnek költségeket. Mivel az erőforrások elérhetősége összefüggésbe hozható a szaporodási sikerrel, az evolúció során a csalók számának növekednie kell a populációban.

Az együttműködés evolúciója csak akkor valósulhat meg, ha az emberek rendelkeznek a csalók felismerésére, elkerülésére és megbüntetésére szolgáló pszichológiai mechanizmusokkal. Ha az együttműködők felismerik a csalókat, és csak hasonlóan gondolkodó együttműködőkkel lépnek kapcsolatba, az együttműködés és a kölcsönös altruizmus megvetheti a lábát, és idővel fejlődhet.

Az együttműködést elősegítő pszichológiai mechanizmusok

Gondoljunk csak azokra a pszichológiai mechanizmusokra, amelyekkel rendelkezünk a csalók felismerésére és elkerülésére. Pszichénk jelentős részét ezeknek a céloknak szenteljük.

Képesek vagyunk sok különböző személyt felismerni, nemcsak a nevük alapján, hanem a beszédmódjuk, a járásuk és a hangjuk alapján is. A sok különböző személy azonosítása segít abban, hogy felismerjük, ki az együttműködő és ki a nem együttműködő.

Alighogy új emberek találkoznak, máris gyors ítéleteket alkotnak egymásról, leginkább arról, hogy mennyire lesznek együttműködőek vagy nem együttműködőek.

"Kedves és nagyon segítőkész."

"Kedves szíve van."

"Ő önző."

"Ő nem az a típus, aki megosztja a dolgait."

Hasonlóképpen képesek vagyunk emlékezni a különböző emberekkel való múltbeli interakciókra. Ha valaki becsap minket, hajlamosak vagyunk élénken emlékezni erre az eseményre. Megfogadjuk, hogy soha többé nem bízunk meg abban az emberben, vagy bocsánatkérést követelünk tőle. Akik segítenek nekünk, azokat a jó könyvünkbe írjuk.

Képzeld el, milyen káosz alakulna ki, ha nem tudnád nyomon követni azokat, akik nem voltak együttműködőek veled? Továbbra is kihasználnának téged, óriási veszteséget okozva neked.

Érdekes módon nem csak azt tartjuk számon, hogy ki jó vagy rossz hozzánk, hanem azt is, hogy mennyire jó vagy rossz hozzánk. Itt lép be a kölcsönös altruizmus.

Ha valaki x mennyiségű szívességet tesz nekünk, kötelességünknek érezzük, hogy x mennyiségben viszonozzuk a szívességet.

Például, ha valaki nagy szívességet tesz nekünk, kötelességünknek érezzük, hogy nagyban viszonozzuk (gyakori kifejezés: "Hogyan hálálhatnám meg?"). Ha valaki nem túl nagy szívességet tesz nekünk, nem túl nagy szívességet viszonzunk.

Mindehhez hozzáadjuk azt a képességünket, hogy megértjük egymás szükségleteit, közvetítjük a sajátjainkat, és bűntudatot vagy rossz érzést érzünk, ha csalódunk, vagy ha csalódást okozunk másoknak. Mindezek a dolgok belénk vannak építve, hogy elősegítsék az együttműködést.

Az egész a költségek és az előnyök közötti különbségen múlik

Csak azért, mert arra fejlődtünk, hogy együttműködjünk, nem jelenti azt, hogy nem történik meg az együttműködés hiánya. A megfelelő körülmények között, amikor a nem együttműködés előnye nagyobb, mint az együttműködés előnye, az együttműködés hiánya megtörténhet és meg is történik.

Az emberi együttműködés evolúciója csak arra utal, hogy az emberi pszichében van egy általános tendencia, hogy a kölcsönös előnyök érdekében együttműködünk másokkal. Általában jól érezzük magunkat, amikor a számunkra előnyös együttműködés megtörténik, és rosszul érezzük magunkat, amikor a számunkra káros együttműködés hiánya történik.