Amikor valaki rád mosolyog, az nagyon egyértelműen azt üzeni, hogy az illető elismer és helyesel téged. Senki sem tagadhatja, milyen jó érzés mosolyt adni és kapni. Egy mosolygó embertől soha nem várhatunk bántást. A mosoly igazán jó érzést, biztonságot és kényelmet ad.

De miért is van ez így? Mi a célja a mosolygásnak az emberekben?

Unokatestvéreink talán tudják a választ

Nem, nem az anyai vagy apai unokatestvéreinkről beszélek, hanem a csimpánzokról. A csimpánzok mosolya nagyon hasonlít ránk.

Amikor egy csimpánz találkozik egy dominánsabb csimpánzzal, mosolyogva mutatja meg a domináns csimpánznak, hogy alárendelődik neki, és nem akar harcolni a dominanciáért.

Az alárendelt csimpánz mosolyával azt üzeni a domináns csimpánznak: "Ártalmatlan vagyok, nem kell tőlem megijedned. Alárendelem magam és elfogadom a dominanciádat, félek tőled.".

A mosolygás tehát alapvetően egy félelemreakció - egy félelemreakció, amelyet egy alárendelt főemlős ad egy domináns főemlősnek, hogy elkerülje a konfrontációt.

Mivel az emberek is főemlősök, a mosolygás bennünk is nagyjából ugyanazt a célt szolgálja. Ez a leghatékonyabb módja annak, hogy mások felé alázatosságunkat közvetítsük, és közöljük velük, hogy nem vagyunk fenyegetőek.

Érdekes módon számos tanulmány kimutatta, hogy ha az emberekre nem mosolyognak az első találkozások során, akkor a nem mosolygókat ellenségesnek érzékelik.

Ezért vigasztalja az embereket a mosolygás, és ezért érzik jól magukat tőle. Mélyen, tudatalatti szinten ez biztosítja számukra a biztonságot, a túlélést és a jólétet - a legősibb emberi szükségleteket.

A félelem arca

A csimpánzok és az emberek nagyjából ugyanúgy mosolyognak, hogy az alázatosságot jelezzék. Van azonban egy különleges mosolygós arckifejezés, amelyet az embereknél megfigyelhetünk, és amely feltűnően hasonlít a csimpánzoknál megfigyelhetőhöz.

Amikor egy csimpánz találkozik egy dominánsabb csimpánzzal, nagy valószínűséggel ezt a mosolygós arckifejezést használja, ha nem áll szándékában versenyezni a dominanciáért. Ez az úgynevezett "félelemarc", amely az alábbi csimpánz arcán látható:

Ez egy téglalap alakú mosoly, amelyben a fogsorok közel vannak egymáshoz, és az alsó állkapocs kissé szabadon van. Az emberek ezt az arckifejezést akkor mutatják, amikor megijednek, izgatottak, meglepődnek vagy szoronganak - bármi, amihez félelemmel vegyített elem társul.

A "félelem arckifejezés" nagyon rövid ideig látható az ember arcán, amikor megijed, mert elég gyorsan elhalványul.

Mi emberek általában akkor mondjuk ezt a kifejezést, amikor befejezünk egy hosszú futást ("Jé... ez aztán a futás!"), felemelünk egy nehéz súlyt ("Te jó ég... most emeltem fel 200 fontot!"), várakozunk a fogorvosi rendelőben ("Mindjárt megfúrják a számat!") vagy kikerülünk egy golyót ("Te... láttad ezt? Majdnem megöltek!").

Egyesek többet mosolyognak, mások kevesebbet

Ha nagyon figyelsz arra, hogy az emberek milyen gyakran mosolyognak különböző helyzetekben, hamarosan képet kapsz a társadalmad társadalmi-gazdasági hierarchiájáról. Oké, ez egy kicsit túlzás.

Legalábbis egy szervezetben sokat elárul a különböző tagok állapotáról, ha megfigyeljük, hogy ki mosolyog többet és ki kevesebbet, mikor és hol.

Az alárendelt általában a kelleténél többet mosolyog a felettes jelenlétében, hogy megnyugtassa őt. Még mindig emlékszem a tanáraim féltő mosolyára, amikor az igazgató az udvaroncaival (értsd: titkárnőkkel) jött be az osztályunkba iskoláskoromban.

Még ha egy felettesnek kedve is támad mosolyogni egy beosztottja előtt, az csak egy nagyon visszafogott és rövid mosoly lesz. Meg kell őriznie dominanciáját és felsőbbrendűségét.

Ritkán látni, hogy egy nagyon magas státuszú személy nevetgél és viccelődik egy alacsony státuszú személlyel egy szervezetben. Ezt általában inkább az egyenrangúakkal teszi.

A magas státuszú embereknek komoly, domináns, nem mosolygó tekintetet kell fenntartaniuk, az alacsony státuszúaknak pedig állandóan mosolyogniuk kell, és újra és újra bizonygatniuk kell alárendeltségüket.

A nevetés mint félelemreakció

Egyes szakértők úgy vélik, hogy még a nevetés is egy félelemreakció. Azt állítják, hogy a legtöbb vicc alapja az, hogy a csattanó pillanatában valami katasztrofális vagy fájdalmas dolog történik valakivel.

Ez a fájdalmas esemény lehet fizikai (pl. elesés) vagy pszichológiai (pl. megaláztatás). A fájdalmas esemény váratlan befejezése lényegében "megijeszti az agyunkat", és olyan hangokkal nevetünk, mintha egy csimpánz figyelmeztetné a többi csimpánzt a közelgő veszélyre.

Még ha tudatosan tudjuk is, hogy a vicc nem valós esemény, vagy nem velünk történik, a nevetésünk mégis endorfint szabadít fel az önkielégítés érdekében, hogy megfékezze a vélt fájdalmat.